Minden élet számít – hirdeti fennen az ország minden pontján a kormányzati tájékoztató kampány. A legtöbb ország a járvány elleni védekezés terén hasonlóan vélekedett, legfeljebb hangsúlybeli eltérésekről lehetett olvasni. Ha potenciálisan megmenthettek több tízezer embert, akkor hajlandók voltak beáldozni időlegesen a találkozásokat, a gazdaságot, az iskolai rendszert, és még sorolhatnánk, hogy mi mindent. Ezt a társadalom egy ideig – kisebb zökkenőkkel ugyan, de – elfogadta. Most viszont, látva és érzékelve a hazai és nemzetközi közhangulatot, mintha megváltozott volna valami. Az ok egyszerűnek tűnik: amint elfogynak a tartalékok, csökken a vesztenivaló, az indulat pedig arányosan növekszik, ahogyan arról Homoki Pál is ír.
Emellett érezhető egy további változás is: az emberek egy része kezdi elfogadni, hogy ha menni kell, hát menni kell, ennyi volt az élet. Így élni tovább azonban nem lehet, túl nagy az ára az életmentésnek. (Főváros–vidék viszonylatban erről ír Janovics Zoltán is az Azonnalin.) Kezd körvonalazódni a társadalomban a címkérdésre adható válasz: „Na nem, ennyit azért nem ér, ez túl nagy áldozat.”

Mennyi az annyi?

Az élet értéke hétköznapi, emberi szemmel szubjektív, relatív és ezért megmérhetetlen. Ha egy gyermek egészsége a tét, akkor a 700 millió sem sok érte (valószínűleg sokan emlékeznek az egyébként csodálatos módon összegyűlt támogatásra, amely egy másik kisgyerek számára a napokban újra életbevágó kérdés lett). Ha viszont Zente történetesen felnőtt vagy nyugdíjas lett volna, nem valószínű, hogy összegyűlt volna a pénz. Továbbá az élete sokak szemében közelinek, ismerősnek tűnt, azonosulni tudtak a családdal és a gyermekkel. De ha tőlünk távol élő embereknek az egészsége, megbecsülése, élete a tét, akkor gyorsan előkerül az „úgysem rajtam múlik” ütőkártya. Annyit azért nem ér egy számunkra láthatatlan ember élete, hogy például drágábban és/vagy tudatosabban vásároljunk. Ha egy szerettünkről van szó, akkor annak általában minden pénzt megér az élete. De a saját életünk értéke is relatív: ha a saját gyermekünkéhez vagy egy közeli rokonunkéhoz kellene viszonyítani, akkor valószínűleg a többség kevesebbnek tartaná a saját életét, mint a szeretett személyét. Tehát hétköznapi szemmel relatív, mérhetetlen egy ember élete.

A cikk itt folytatódik.